Napló, Budapest, 2009. március 9.
Fotó oktatás.hu - előadásom a művészfotó tanfolyam hallgatóinak:
A színek fizikai és pszichikai hatása. A tárgy, az alak színét meghatározza, hogy milyen színű sugarakat ver vissza, vagy nyel el, és természetesen függ a fényforrás színképi összetételétől is. A szín megjelenési módja szerint lehet felületi (tárgy, vagy anyagszínek), térbeli, tükrözött, színérzet szerint (semleges vagy tarka), telített szín (intenzitás), világos-sötét (fekete-fehér tartalom), fajlagos világosság, sötétség, alapszínek (additív: összegük fehér, szubsztraktív: összegük fekete). Az összefüggéseket sokáig a színháromszögben szemlélhettük. A művészetben azonban nem a színek valós jellege, hanem a színek hatása a döntő. A fotográfus számára nélkülözhetetlen az esztétikai színelméletek kísérleteiből, megfigyeléseiből szerzett „érzéki” tapasztalat. Ennek a tudásnak a gyakorlati alkalmazása segíthet, hogy a színekkel megfelelő hatást tudjunk kiváltani.
Játékos kísérletezésünk során megfigyeljük, hogyan változtatják meg az arc karakterét a különböző színű anyagok, és a rávetített színek (lássd: divat, színház).
Ahogyan már tanultuk, a színek hatással vannak az ember közérzetére, a vegetatív idegrendszerre gyakorolt hatás révén. Asszociatív hatásuk részben fiziológiai alapon történik (hideg-meleg), részben közmegegyezéses szimbólumokon alapul (tapasztalatfelidézés, illetve tanulás), amelyek alapján a színeket különleges jelentéssel ruházzuk fel: az arany a gazdagság, a királyi pompa; a vörös a szenvedély, a szerelem, a forradalom, a tűz; a kék a tisztaság, az égbolt és a folyók; a zöld a megnyugtató természet; a barna a megbízhatóság, a hűség, az ősz színe, stb.

A színlátás az egyiptomi, görög és középkori kultúrában a színeknek egyezményes szimbolikus jelentése volt. A reneszánszban a szín tudományos kutatás tárgya lett, a művészetben ezt felhasználták. A tapasztalati megismerés és a szimbolikus gondolkodás ekkor még egybemosódik. A felvilágosodás korában a módszeres analitikus gondolkodás volt
jellemző. Newton mintegy kétszáz évre meghatározta a fejlődést. Az empirizmus: az érzéki tapasztalatok egyoldalúsága. A racionalizmus: az elméleti gondolkodás kizárólagossága. A XIX. században a szín fizikai kutatásához az élettani, lélektani, esztétikai kutatások is kapcsolódtak. Goethe, Heimholz, Faraday, Maxwell, Hertz, Hering, Cheuvreul a színelmélet fejlesztéséhez a színek élettani, lélektani, esztétikai elrendezéséből indult ki. A modern tudományban – Planck, Ostwald, Einstein, Schrödering és Riemann – építettek a korábbi kutatások eredményeire, színelméletük már a háromszín- és a négyszínelmélet egyesítéséből jött létre. A tudósok elméleti meghatározásai mellett nem érdektelen a festők „színviszonyát” tanulmányozni.

Udvari-Hajdu Árpád, Imre Tamás és Eifert János felvételei